A minibuszban Chiang Maiból szinte mindenki komplett útra fizetett be: minibusz a határig, szállás, étkezés, komp, vízum ügyintézés, hajóút Luang Prabangig. Én nem vagyok híve az ilyesminek. Azért, amit én is meg tudok csinálni, miért fizessek egy ügynökségnek? Persze nem mindig jön ez be, lásd fülöp-szigeteki vulkán túra. De ez 100-ból 1. Azért az nem rossz arány.
Amikor megérkeztünk a határra, két új zélandi srác, meg én nekivágtunk, hogy átkelünk még aznap. Ők azért, mert egyiküknek aznap lejár a thai vízuma, így mindenképp át kellett kelnie, én pedig azért, mert nem akartam reggel a hordával menni. Így aztán szép nyugodtan lesétáltunk a kompig, a határőrök pecsételtek, majd búcsút intettek, mi meg Thaiföldnek.
A komp igazából egy csónak. A túlsó oldalon az egyik srác majdnem beleesett a vízbe, de végül csak a hátizsákját sikerült megmártania.
A laosziakról egy fontos dolgot ír az útikönyv, szeretnek hátradőlni. Ezt én gyorsan ki is egészíteném azzal, hogy mindemellett nagyon gyorsan be szeretnék hozni a gazdasági lemaradást a szomszédtól. Sajnálatos módon ezt nem munkával igyekszenek elérni (lásd ezen bekezdés első mondata), hanem a turisták lehető legalaposabb és leggyorsabb lefejésével.
Dolgozik...anya meg otthon főz finom ebédet. Vége...
Kezdődik a vízum kiadásnál. A legtöbb ország állampolgárainak 30 USD a vízum 30 napra. Kivétel néhány nyugati ország, nekik 35, de érthetetlen módon a kanadaiaknak 42. Ezt még meg is érteném, valamiért berágtak rájuk. Viszont ha az ember fia délután 4 után ér oda, akkor felszámolnak +1 USD-t amolyan túlóra címén (munkaidőben), így végül 31 USD-be volt a vízumom. Sebaj, bent voltam az országban.
Az új zélandi srácokról néha nem tudtam eldönteni, hogy:
A, a sok sörtől és bungy jumpingtól teljesen elhülyültek,
B, agyhalottak, vagy
C, ’kici beszél ángól’ és nem értik, amit a szerencsétlen helyiek próbálnak közölni velük.
Néhol ki kellett segítenem őket a válasszal, mert lassan haladtak az események. Ezt nem írom az angoltudásom javára, inkább valahol az ’A’ és a ’B’ között lehet a megoldás.
Miután a szállás-problémán sikeresen átküzdöttem magam, sétáltam egyet. A francia gyarmati státusznak vannak utórezgései. Hihetetlenül népszerű a pétanque, valamint mindenhol van bagett. Az utcán pétanque-ozók meghívtak játszani. A szabály, aki győz, azt a többiek meghívják egy sörre. Nagyarcúan azt mondtam, hogy nem szeretem a sört. Akkor egy kólára, hangzott a válasz. OK. A kezdők szerencséje lehetett, de valahogy én nyertem. Persze lehet, hogy nem, mert a szabályokat nem ismerem. Nem hívtak meg kólára, ellenkező esetben biztos sorban álltak volna már a kasszánál. Nem baj, ettől eltekintve jó arcok voltak.
Másnap reggel irány a kikötő. Lassú víz partot mos a társaság jeligéje. Ennek fényében, a 10.30-ra meghirdetett indulást sikeresen abszolváltuk 11.30 körül. Még a városban beszereztem egy kispárnát, mivel úgy tűnt, hogy szükség lehet rá a kényelmetlen üléseken. Ez vaklármának bizonyult, nagyon kényelmes ülések voltak (első nap…), legalábbis a korán érkezőknek, úgy tűnt, valami régi repülőgépből buherálták ki őket.
Az árakról pár szót. Lehet, hogy Ázsia teszi, de furcsán nézek, ha egy éjszakára 5 USD-nél többet kell fizetnem, vagy ha a napi étkezésem 10 USD-nél drágább. Az előzetes információk alapján úgy gondoltam, ezt az országot fogom a legolcsóbban megúszni. Nos, tévedtem. Elég nagyot. Drága. De nem úgy, mint Hong Kong, hogy a pénzedért kapsz is valamit, áááh! Folyamatosan észnél kell lenni, mert három fajta pénz van használatban. A laoszi kip, a thai bath és az amerikai dollár. Mindig felfelé kerekítenek, s ha az egyik pénznemben megalkuszunk, akkor bepróbálkoznak egy másikkal, hátha csurran-cseppen egy kis extra profit. Rövid távú gondolkodás ez.
A Mekongon hajókázni megéri, főleg a slow boatnak nevezett túrahajóval. A víz barna a rengeteg hordaléktól, mégis szép. A folyóparton a sziklás szakaszok váltakoznak a homokos palajokkal. Az út Houay Sai határfalutól Luang Prabangig két nap, így útközben van egy éjszakai megálló Pak Bengnél, a helyiek nagy örömére. Itt mindenki a turizmusban érdekelt, hotele, étterme, büféje, vagy masszázs szalonja van. Idényben egész jól kaszálnak. A hajók napi rendszerességgel szállítanak 100-150 nyugatit, aludni, enni meg ugye kell valahol, szóval megy a biznisz. Pak Bengnél nagyon mulatságos volt a megálló (már ha mondjuk filmen nézi valaki, nem pedig elszenvedője). A hajó még ki sem kötött, de a helyi gyerekek, férfiak már nyomultak fel. Az amúgy sem túl kényelmes hajón, ahol egyébként nincs világítás, sötétedés után fejvesztett tömegek próbálnak a csomagjaikhoz hozzájutni. Egyrészt, mert egy padló alatti rekeszben vannak, másrészt a helyiek kikapkodják és már rohannak is vele kifelé, hogy egy kis pénzt kapjanak hordárkodás címén. Én, mikor megszereztem a nagy hátizsákom, egy pillanatra fordultam csak el, amíg felvettem a hátamra, s a kis hátim nem volt sehol, egy fickó már rohant vele kifelé. Utána kellett kiabálnom a jóembernek, hogy azonnal tegye le. Kissé mérges voltam…
Másnap a hajón elszabadult a pokol. A társaság fele huszonéves angolszász volt, vegyesen angolok, ausztrálok, új zélandiak. Általában nagyon jó fejek, vicces társaság, de ezek csak ittak naphosszat, meg kiabáltak, szerintem azt sem tudták, hol járunk. Egyik srác annyira fülsértő hangon óbégatott, hogy kénytelen voltam a hajó túlsó szegletében letelepedni. Meglepődve konstatáltam, hogy egész kis menekült csoport szorongott már itt, akik szintén nem csípték annyira az ordítást, meg a tízpercenként elénekelt Oasis számot a Wonderwallt. A dal amúgy is mindössze 3 hangból áll s Liam Gallagher sem egy Pavarotti, de a srácok ezzel sem vesződtek, a lényeg, hogy teli torokból menjen. Amikor megérkeztünk, megvártam, míg elindulnak valamerre szállást keresni, s én a másik irányba indultam.
Luang Prabang a laoszi Szentendre. Ennek megfelelően elképesztő mennyiségű turista van, nem elhanyagolható százalékuk francia, akik talán valamiféle nosztalgia hajtott ide. Ha a hosszú lao utcanevek elébiggyesztett Rue meg Boulvarde miatt otthonosabban érzik magukat, ám legyen. Nekem kicsit hülyének tűnt a helyzet. Mi lenne, ha nálunk, miután nagy nehezen kivonultak az oroszok, mondjuk Szabadság plósagy, meg Andrássy úlica lenne kiírva. Ne a próféta beszéljen belőlem!
Állj! Ide kérem az össze pénzetek, kicsi külföldiek!
A belváros a világörökség része, ennek megfelelően tele van régi, vagy annak tűnő, a francia gyarmati időkből való házacskával. Azért írom, hogy annak tűnő, mert a házak nagy része pár éves, csak kolonizáló stílusban építették őket, s mini hotelekként működnek. Ami meglepő volt, Laoszban nem ismerik az egyágyas szoba fogalmát. Illetve a duplára ráfogják, hogy akkor tessék kérem, ebben a szobában egy ágy van, de ettől még az ára nem alacsonyabb. A hálóteremmel, ami még Tadzsikisztánban is van, meg nem is érdemes próbálkozni.
A bili ott borult ki nálam, amikor egy kedves reklámtábla hirdette, hogy erre egy bambuszhíd van, aminek a túlsó oldalán, mindössze 500 m-re kézműves műhelyeket lehet látogatni, opcionálisan vásárolni, meg van egy büfé is a két folyó összefolyásánál. A csoffadt bambuszhíd tövében ült egy öregasszony, aki csak annyit tudott angolul, hogy four thousand kip. Pénzt kértek az átkelésért, basszus! Mi ez itt kérem? Ez kérem primitív lenyúlás. Olyan primitív, amilyen nálunk a Balaton parton volt a 80-as, meg a 90-es években. Nem is jönnek már a turisták. Helyette inkább a legalább ennyire lehúzós horvátokhoz mennek, de ott legalább van néhány száz km gyönyörű tengerpart.
Amikor a 90-es években az első madarak erre jártak, pont az volt a hely varázsa, hogy nem voltak megfertőzve a turizmussal. Azóta annyit megtanultak, hogy ebben lóvé van. Sajnos azt még nem tanulták meg, hogy a mohóság rövid távú gondolkodásra vall.
4000 Kip
S mivel adja magát, akár egy kis összehasonlítást is lehet végezni a négy ország között:
Magyarország Laosz Horvátország Thaiföld
Lehúzás: van van van nincs
Bunkó mentalitás: van van van nincs
Infrastruktúra: nincs nincs van van
Pozitív gazdasági
környezet: nincs nincs nincs van
Tengerpart: nincs nincs van van
Hozzáállás - - - +
Azt hiszem ebből is látszik, hogy meghúzható a Magyarország-Laosz és a Horvátország-Thaiföld tengely. Nemsokára kikopnak innen pár évre a turisták, aztán el kell gondolkodni a helyieknek, már ha képesek lesznek rá, hol hibáztak. Sanszos…
Luang Prabangból Vientianeig, a fővárosig 10 óra az út busszal. Meglehetősen kanyargós az út, az első 150 km-en összesen nincs 1 km egyenes szakasz. Egy kissrác szegény, a mögöttem lévő ülésen az egész utat végighányta. Nem is értettem, hogy tud ennyi kijönni belőle.
Az ázsiai pokol. Akár Bosch is festhette volna, ha ide születik
Vientiane valószínűleg Ázsia legkevésbé metropolisz jelleget mutató fővárosa. Méghozzá azért, mert ránézésre közelebb áll Békéscsabához, mint Bangkokhoz. Mindössze 200 000 lakosával ázsiai mércével falunak számít. Persze az egész országnak mindössze 6.5 millió lakosa van, annak is nagy része falvakban él. Soha nincs dugó, s nem azért mert annyira jó a közlekedésszervezés, hanem mert egyszerűen nincs annyi autó, hogy megtöltse az utakat. Ahogy azonban elnézem az autóparkot, rajta vannak a probléma megoldásán.
Itt még az amúgy normális thai-okkal is konfrontálódnom kellett a követségen. Kétszeri belépésre jogosító vízumot szerettem volna kérni, mert alig van már az útlevelemben üres oldal, viszont az űrlapon nincs erre lehetőséget adó rovat. Próbáltam megoldani, hogy ne kelljen újra thai követségre járkálnom, de nem értem el semmit. Másnap megkaptam szépen az egyszeri belépésre jogosító vízumomat. Feladtam…
Pár napot még itt töltök, mert inkább itt kérvényeztem a mianmari vízumot. Úgy tűnik, olcsóbb és egyszerűbb is mint Bangkokban.
Egy apró de nem elhanyagolható információ, amin jót kuncogtam: a Hmong népcsoport még ma is hisz a vérfarkasok létezésében. Hoppá!
