Amikor visszaértem Laoszból Bangkokba, éjszaka volt. Az utcák üresek, csak néhány taxis küzdött az érkező turistákért. Nem nagyon ismertem fel a környéket, s mivel nem volt kedvem az éjszaka közepén gyalogolni csomagokkal, vagy várni reggelig, megkérdeztem egy nagyon szolgálatkész taxist, mennyi lenne a fuvar a Khaosan utcáig. Ez amúgy egy turista célpont, ennek közelében koncentrálódnak az olcsó szállások. Nagy lazán azt mondja, 500 bath, amire egy nevetés volt a válaszom. Ebből az összegből kb. kétszer lehet keresztben-hosszában végigtaxizni Bangkokot, vagy mondjuk el lehet jutni busszal az ország legtávolabbi pontjára is. Ekkor hirtelen lement 250 bathra, én viszont inkább a séta mellett döntöttem. Kitartóan alkudta lefelé önmagát, nekem meg sem kellett szólalnom. Már 100 bathnál járt, mikor megpillantottam egy ismerős épületet. Kiderült, hogy a busz a Khaosan-tól 150 m-re tett le!
Ekkor ismét jót nevettem, de most magamon. Sajnos ekkor nem találtam egyetlen hotelben sem, olcsó egyágyas szobát, azokra csak 11 körül, a kiköltözés időpontjában lehet lecsapni. Szóval várnom kellett. Addig elütöttem az időt egy nonstop bárban olvasgatással, majd egy reggelivel. A Khaosan esti hangulatára hallottam egy másik elnevezést is: The freak show. Aki érti, annak csak annyit, hogy ez nem a thaiokra utal, hanem az önmagukból kivetkőző nyugati turistákra.
Másnap nekiálltam repjegyet keresni hazafelé, mivel már Laoszban eldöntöttem, hogy ezzel egyelőre vége az útnak. A legolcsóbb járat Kairón keresztül jött. Miután megvolt, még 2 hetem volt hátra, hát igyekeztem hasznosan eltölteni. Újra találkoztam a svájci párral, immáron harmadszor az út során és sikerült két pazar éjszakát eltölteni jó néhány üveg szeszipari termék társaságában. Az volt az érdekes, hogy semmi másnaposság, rosszullét nem volt. Ez talán a meleg miatt is lehetett, igazából nem bántam.
Ezen kis kalandok után ők Mianmar én pedig a dél-thaiföldi Krabi felé vettem az irányt. Sokat hallottam erről a vidékről. A képek, amiket láttam, önmagukért beszéltek. Olyan karszt vidék, mint a vietnámi Halong öböl. Vízből kiálló mészkőszirtek, fehér homokos tengerpartok.
A megérkezés után irány a tengerpart, ahonnan csónakkal lehet eljutni az izgalmasabb helyekre. Nekem Rai Leh volt a cél. A kis öblöt csak hajón lehet megközelíteni. Korábban a hippik kedvelt helye volt, mert már messziről látták a tengeren, ha a rendőrök jöttek ellenőrzésre, volt idő elszívni a jointot, eldugni a füvet.
Pár nap pihenés, búvárkodás, vízi túra, napfürdőzés után, amire már régóta vágytam, továbbindultam másik célom, Koh Phi Phi felé. A sziget két dolog miatt ismert. Itt forgatták (egész pontosan Phi Phi Leh szigeten lévő Maya öbölben) az Alex Garland regényéből készült A part című filmet.
Egyik oldalról egészen olyan, mintha zárt öböl lenne.
Oda középre viszont a filmen beraktak egy pixelsziklát
Később a cunamikor rengetegen haltak meg itt, a sziget magasabb pontjait összekötő földnyelven átszáguldó árhullámtól. A nyomasztó az, hogy pont 2000 után, a film miatt lett annyi ember célja a tényleg gyönyörű sziget. Itt is búvárkodtam egy napot a kis sziget körüli vizekben. Itt láttam először cápát saját közegében, s rögtön 2 fajtát is, dajkacápát és fehér-pöttyösvégű cápát. Csak kapkodtam a fejem a sok szépség láttán.
Ez a pár nap hamar eltelt, indultam vissza Bangkokba, várt a repülő és a hómszvíthóm.
Egyelőre ennyi, ha lesz folytatás, szólok...
A töke tele van már a turistákkal...
...meg a diétás cuccokkal
