Eredetileg úgy terveztem, hogy Nepál után 1-2 hónapot Indiában töltök. Nagyon érdekelt Ladakh, ez lett volna az első cél. Sajnos ahhoz már nagyon hideg van. Ott ilyenkor már kemény tél van. Aztán feladtam, az egészet, s úgy gondoltam, csak átutazok rajta, mert inkább a tengerpartra vágytam. Szárazföldön utazni nagyon érdekes, s jóval olcsóbb is, mint repülni. Így alakult Kelet-Nepál felé az út. A cél Darjeeling volt, s a tea. Ha már erre járok, nem hagyhattam ki, olyan ez nekem, mint Róma minden kereszténynek, még akkor is, ha csak egy út vezet ide.
Miután átléptem a határt, az első cél Siliguri városa, volt. Ez egy nagy és ronda csomópont, itt találkozik az összes út az északi államok felé. Kerestem valami szállítóeszközt. Csak dzsipet találtam. Itt jön az első megállapítás Indiáról: olcsó. A második, hogy nagyon olcsó. Nepál sem egy London, de még annál is kevesebből ki lehet jönni. A dzsipért a két és fél órás útért fizettem 90 rúpiát, ami 360 Ft. Ahogy haladtunk Darjeeling felé, hegynek fel, egyre hűlt a levegő. Egy idő után elő kellett újra vennem a pulcsimat, a város ugyanis 2000 m felett van. Az idő nem kecsegtetett sok jóval. Az égen mindenfelé felhők. Érkezés és szállodakeresés után a programoknak néztem utána. A teán kívül, a másik, amit már korábban az útikönyvben kinéztem, az a kis nyomtávú vonat, amit gőzmozdony húz. Hivatalosan is Toy Trainnek, hívják. Vettem egy vonatjegyet két nappal későbbre, majd körbenéztem, mit lehet itt még csinálni (mármint e kettőn kívül). Szerencsére sok mindent. A város fontos központ már régóta.
Másnap a program, délelőtt utazás a vonaton egy oda-vissza úton Darjeeling és Ghum között. Az időjárás megkönyörült, szép idő volt egész délelőtt. Délután sajnos menetrend szerint megjöttek a felhők, de sebaj, legalább nem esett. Vonatozás után irány az egyik teaültetvény a 84 közül. Más helyen 85-öt is hallottam, nem tudom, melyik a pontos, de nem is fontos annyira. Ilyenkor nincs sok munka, csak gyomláltak a cserjék között. Az ültetvényen, a szárító üzem mellett áll egy házikó, ahol a tulaj hölgy nagyon kedvesen bemutatót tart mindenkinek egy kis pénzért, elmondja mi merre hány óra teafronton. Itt tudtam meg, hogy a legjobb tealeveleket Super Fine Tippy Golden Flowery Orange Piko 1-nek hívják. Ők például a Harrodsnak gyártanak. Nos, amit mi tea/teafű néven ismerünk otthon, az jó esetben csak a második a minőségi sorban. A legjobb fajtából készült tea nagyon-nagyon finom! Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, rögtön rávágta, hogy igen, van itt eltemetve egy nagyon híres magyar, Alexander Kőrösi Csoma! Kérdeztem, merre? A temető onnan 100 m-re volt. A sírján és körülötte feliratok több nyelven, emlékszalagok magyaroktól, a legutolsó dátum mindössze pár napos volt.
A két fő cél mellett még számos látnivaló van itt. Maga a város nagyon kellemes, egész nap el lehet bóklászni a kis utcácskákon, nincs annyira tömve turistákkal, s nagyon kedvesek a helyiek is. Az itt élők inkább tibetiek, mint indiaiak.
Este a netkávézóban (meg tudja nekem mondani valaki, miért hívják kávézónak?) beszélgetésbe elegyedtem helyi srácokkal. Itt fogtam fel, mennyire jó is lehetett a magyar foci régen, az Aranycsapat idejében. Itt is tudták, ki az a Puskás Öcsi! S kérdezték még, mi van mostanában a magyar futballal? Mivel nem kedvelem túlságosan a focit, s nem vagyok igazán képben, nem tudtam kielégítő választ adni, csak annyit, hogy Magyarországon jelenleg 10 millió bíró és szövetségi kapitány él, de jó focista egy sem.
Visszatérve a városra, a hegytetőről tiszta napokon gyönyörű kilátás nyílik a Himalája legmagasabb csúcsaira. A közeli Tiger Hill nevű pontról látszik a Mt. Everest csúcsa, meg még néhány egyéb 8000 feletti csúcs is.
Mindezek után irány vissza Siliguriba, az állomásra.
Amit kicsit sajnálok, hogy olyan varázslatos hangzású északkelet-indiai államok maradtak ki, mint Sikkim, Assam, Nagaland. Sebaj, majd máskor.
Egyébként le a kalappal az indiai vasút előtt. Még ha tisztaságban nem is körözi le a MÁV-ot (pedig nem nehéz), szervezésben simán veri! Az internetes jegyvásárlás jól működik, a peronon kis elektronikus táblák mutatják, a kocsi, ahova a jegy szól, pontosan hol fog megállni. S tényleg ott állt meg. Az mondjuk meglepett (de csak a tapasztalatlanságom miatt, mivel ez volt az első indiai vonat élményem), hogy az egész hálókocsi, ahova a jegyem szólt, egy légtér volt. Ettől függetlenül nem volt kényelmetlen, egy incidenst leszámítva: hajnali öt körül felszálltak az árusok és ordítozva kínálták a portékáikat, teát, kávét, mindenféle ételt. Komplett kis büfék voltak a nyakukba akasztva. Én konkrétan arra ébredtem, hogy valaki fejhangon kiabálja, hogy Csá, Csá! Gondoltam, szólok, hogy jó, köszönjön már el tőle, aztán menjen a dolgára. Aztán leesett, hogy csak teát árul, itt az orosz nevéhez hasonlóan Tsainak hívják.
12 órás vonatút után érkeztem meg Kalkuttába. A következő úti célom Banglades, innen könnyebbnek tűnt eljutni oda, s legalább megnézem a várost, s esetleg a környékét is. Kalkutta egy 15 MILLIÓS nagyváros. Előtte elég érdekeseket hallottam Indiáról, szóval érdeklődve vártam milyen lesz, s fel voltam készülve, ha nagyon gáz, már megyek is tovább. Meglepődve tapasztaltam, hogy a Nepálban tapasztaltakhoz képest (iszonyatos hangzavar, szmog, vezetési stílus), nem sokkal vészesebb. Végül is maguk az utcák leszabályozzák, mennyi a maximális járműszám, ami elfér, s ami egyébként ott is van, s küzd nap mint nap.
A perspektiva csal!
Az állomásról egyenesen ahhoz a hotelhez mentem, amit korábban már kinéztem. A hely kicsit lepukkant, de megfelel. Az egyetlen, ami furcsa volt, hogy a recepciós - aki valami főnök félének tűnt - arcát egy árva mosoly nem hagyta el. Kicsit azt éreztem, mintha én lennék őérte, s nem fordítva. Gyorsan leráztam magamról ezt az érzést, megvontam a vállam és mentem a dolgomra, szervezni a további utat Bangladesbe, s utána.
Miután minden tisztázódott, amit lehetett még megnéztem:
- Viktória emlékmű: 1901-re akarták elkészíteni, Viktória királynő tiszteletére, de csak 20 évvel a halála után fejezték be. Azért itt sem mennek a dolgok gyorsan, s akkor még az angolok voltak nyeregben! A mostani bürokráciáról jobb nem is beszélni. Maga az emlékmű egyébként impozáns, egy hatalmas kert közepén áll. A helyiek egyik kedvelt piknikező helye. A másik a vele szemben lévő, hatalmas zöld terület, mely amolyan kalkuttai Central Park.
- Maidan: a régi erőd.
- Teréz anya missziója
- Rengeteg piac, tömve áruval, meg árussal, akik egy idő után idegesítően sokan vannak, a mindegyik nagyon el akarja adni a portékáját, boltban, passzázson, utcán, s minden elképzelhető helyen. Sokszor szinte már menekültem, s megpróbáltam nyugodtabb helyet találni, ami persze esélytelen.
Ezek után indultam el busszal Bangladesbe. Amitől kicsit tartottam, hogy a határon buszt kell váltani (lásd Nepál). Itt nem volt semmi gond, sőt, a másik oldalon még kényelmesebb várt.
