Jól esett a (Dhakához képest) nyugodt, csendes Kalkuttában néhány napot eltölteni. December 15-ére volt repjegyem, s ezt a pár napot Varanasira szántam. Persze, ember tervez, Isten végez. Épp egy csomagot adtam fel a postán, mikor csörgött a telefon. Külföldön, ha ismeretlen, esetleg helyi szám hív, soha nem veszem fel. Ezt valamiért úgy éreztem, fel kell vennem. A légitársaságtól hívtak, hogy törölték a 15-i járatot, de semmi gond, átrakják a jegyemet 19-re. Az nagyon nem lesz jó, mert nekem 17-re már van repjegyem Hong Kongból. Bementem az irodájukba, s szerencsére volt egy korábbi járat, december 10-én. Ezzel csak annyi gubanc akadt, hogy kb egy órával korábban vettem retúr vonatjegyet Varanasiba. Visszamentem az ügynökséghez, hogy akkor stornó, nem tudok menni Varanasiba a repülő miatt. Kicsit drága volt a törlés, de ez van. Az egész egy órán múlott.
Aznap délután összefutottam Yves-vel, a svájci sráccal. Ők szintén itt várják a repülőjük indulását. A hátralévő két napot pihenéssel töltöttem. Nagyon el lehet ám fáradni Indiában. Ők is állandóan alszanak: a sofőrök a volán mögött, vagy a hátsó ülésen, a kereskedők a pult mögött, a portások bárhol.
Egyik este elmentünk iszogatni. Az este egész jól sikerült, hajnalban, egy koncerten ért véget. A helyi arcok teljesen odavoltak, hogy egy nő is van a buliban (Corina, Yves barátnője).
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy jutok be a hotelbe, mert a recepción nagy betűkkel ki volt írva, hogy a kaput 11.30-kor bezárják. Odaérve az utcai vaskapuhoz, konstatáltam, hogy le van láncolva, de elég lazán, úgyhogy átfértem a szárnyak között. Aztán a lépcsőház rács is le volt lakatolva (két lakattal, lánccal). Azon tanakodtam, mit csináljak. Egy darabig próbáltam kiabálva felébreszteni a portást, de az esélytelen volt. Végül egy drasztikus megoldáshoz folyamodtam, egyszerűen levertem két téglával a lakatokat. Felérve a hotel szintjére, a harmadik próba várt rám: még egy rácson bejutni valahogy. Benn sötétség. Zörgettem a rácsot, nem akartam kiabálni a többi vendég miatt. Egyszer csak megmozdult egy kupac. Olyan volt, mint a Nyolcadik utas a halálban, mikor Ripley a mentőkabinban babrál a kapcsolókkal, s a kezénél megmozdul a szörny. Végül álmos szemekkel kibotorkált az éjszakás, s beengedett. Másnap szerencsére nem kérték rajtam számon a lakatokat.
Végezetül még egyszer sikerült megtapasztalnom a bangladesiek habitusát. Dhakán keresztül repültem Hong Kongba. A légitársaságok fura árképzése miatt tettem ezt. Ugyanaz a légitársaság, de a Kalkutta-Dhaka-Hong Kong repjegyért fele annyi pénzt kérnek, mint a rövidebb Dhaka-Hong Kong jegyért.
A kalkuttai reptéren hatalmas tumultus alakult ki a gép indulása előtt. Ezt 20 bangladesi okozta. Mint otthon, itt sem voltak képesek sorba állni. Ez, az amúgy iszonyú tömegekhez szokott indiai ügyintézőt is kiborította. Először ordított, majd üvöltött, végül feladta és otthagyta a posztját. Ez azt eredményezte, hogy mindenki, aki eddig ott állt, átállt (tömörült) oda, ahol én álltam. Jól jött a tíz nap tapasztalat, csak egy ember tudott elém furakodni.
Ezek után fellélegeztem, s már indult is a gép Dhaka, majd Hong Kong felé.
Végül néhány video Bangladesből, ami az előző posztból kimaradt
