Nepált alapvetően azért érdemes felkeresni, mert viszonylag kis helyen koncentrálódik nagyon sok látnivaló. Az ország területe 147.181 km2, de a különlegességek ennek kb harmadán megtalálhatók. Az északi rész a Himalájához tartozik, főként magashegyi környezet, a déli trópusi övezet. Egy fagyos magashegyi túrát nagyszerűen ki lehet pihenni a mindössze néhány órányi útra lévő trópusi vadrezervátumokban elefántháton utazgatva.
Érkezés után mindössze három napot töltöttem el Kathmanduban. Ez alatt csak kis részét tudtam megnézni. Nagyon jó helyen volt szállásom, a látnivalók többségétől, a Durbar (palota) tértől mindössze 50 m-re.
Az Annapurna túra után visszaindultam Kathmanduba. Mielőtt azonban visszaértem volna, megálltam félúton, Bandipurban. Ez a kisváros egy gyöngyszem. 50 évvel ezelőttig fontos pontja volt a Tibet-India kereskedelmi útnak. Aztán megépült a Pokhara-Kathmandu főút és az egész egy csapásra kiürült. Még ma is sok ház áll üresen, de a helyiek lassan hasznosítják őket, vendégházakat és éttermeket alakítanak ki bennük. Az utcák már annak idején burkoltak voltak, ami nagy szó. A házak gyönyörű téglaburkolatúak. A helyiek a turizmusból befolyó pénzt visszaforgatják a város fejlesztésére, templomok renoválására. Két napot töltöttem itt, s élveztem a csendet, nyugalmat, mely Nepál egyéb részein nem nagyon jellemző. Megismerkedtem egy mexikói párral, akikkel a következő néhány napot is töltöttem.
Visszaérve Kathmanduba, egy viszonylag jó és olcsó szállodát találtunk. Egyikük gyerekkori barátja, aki zenész, itt él a családjával és első este pont koncertet adott, arra voltunk hivatalosak. Egyik este volt egy kis főzőcskézés, amire engem is meghívtak, utána zenélés.
Az utolsó napokat vízum intézéssel, sorban állással töltöttem, a köztes időben pedig még megnéztem, amit érdemesnek ítéltem:
- Swayambhunath sztúpa, mely nem messze a belvárostól, egy domb tetején áll. Nagyon jó rálátás nyílik innen a városra, a baj csak az, hogy nincs nagyon mit nézni, mert Kathmandu kb. hasonló magasságú lakóházak kusza összevisszasága.
- Bodhnath sztúpa, mely a tibeti menekültek kedvelt zarándokhelye. A hely, ahol áll, a kapun kívül teljesen körbe van építve lakóházakkal.
A völgyet, ahol a főváros van, róla nevezték el. Az útikönyv és az összes térkép külön úti célként még megjelöl számos helyet. Az ember azt gondolná, messze vannak, s kisvárosokról van szó. Tévedés. Az idők során az egész szépen összeépült, itt-ott egy-egy focipályányi tér van még közöttük. Amiket ezen ’kerületek’ közül megnéztem: Patan és Bhaktapur.
Patan: a legenda szerint a várost Asoka alapította i.e. 250-ben. A négy sztúpája, mellyel a város határait jelölte, még áll, bár feltehetőleg ezek már nem azok a sztúpák, ha építtetett is annak idején. A központ itt is a Durbar (palota) tér. A város sokáig független volt, majd a kathmandui király fennhatósága alá került. A téren rengeteg templom és sztúpa áll.
Bhaktapur: a középkorban, mikor még különálló királyságok voltak a völgyben, a város a második legerősebb volt mind közül. Több központja is van, az egyik az eredeti főtér, a Tachupal Tole, a másik kettő nagyon közel van egymáshoz, a Durbar tér és a Taumadhi Tole. Ezen utóbbi téren áll a völgy legmagasabb temploma, a 30 m magas, 5 szintes Nyatapole templom is. Az egyetlen bökkenő a várossal, hogy nagyon drága a belépőjegy, 10 USD, ami nepáli viszonylatban komoly pénz. Ez több, mint amennyibe egy napi szállás és étkezés kerül.
Mikor minden szükséges vízum megvolt, vettem egy buszjegyet délre, a Chitwan Nemzeti Parkba. Az utazási irodában az ürge telefont ragadott, mindent leszervezett, majd a végén kibökte, hogy ne aggódjak, attól, hogy sztrájk van, a buszok elindulnak. Egyrészt nem tudtam, hogy sztrájk, éppen ezért eddig nem is aggódtam. Ezek után még kétszer rákérdeztem, hogy tényleg minden rendben? Majd számlát kértem, ami nem szokásos errefelé (sem), ha gáz van tudjam bizonyítani, hogy én tényleg kifizettem a jegyet.
A busz tényleg elindult reggel 7-kor, menetrend szerint, s el is jutott a város határáig, aztán ott megállt, mert a sztrájkolók hatalmas tüzet raktak az út közepén, így nem tudott áthajtani. Egy darabig álltunk itt, majd jött egy bátor teherautós, aki áthajtott, helyet csinálva, s a sofőrünk gyorsan kapcsolva követte. Az első akadályt sikeresen vettük. Aztán úgy egy órás buszozást követően újra megálltunk, előttünk, mögöttünk km-es sor. Itt öt órát álltunk. Végül is, az idő jó volt, én meg addig kiolvastam egy könyvet. Este 11-re értünk Sauraha kisvárosba, mely a nemzeti park határán van. A hotelek ügynökei közelharcot vívtak az utasokért, mert ilyenkor már valamivel kevesebb a turista. A csúcs kb 1-2 hete volt, aztán decemberre szépen elfogynak. Amit választottam, egy egyszerű, de rendben lévő vendégház, kis kerttel, pihenővel. Ez a rész már a trópusi zónában van, meleg párás levegővel, nappal jó idővel, éjszaka azonban elég hideg volt. Két napot töltöttem itt. Másnap reggel elmentem egy rövid kenutúrára a folyón, utána gyalogtúra a dzsungelben. Amikor a kenuból kiszálltunk, a túravezető egy rövid oktatást tartott, mit kell tenni, ha a tigrissel, vagy orrszarvúval találkozunk, s esetleg rossz néven veszik a jelenlétünket, s megtámadnak. Ekkor döbbentem rá, hogy ez mégsem egy bakonyi kirándulás, ahol jó esetben 3 km-ről látunk egy szarvast. Végül is nem volt szükség az elmondottakra, de azért leírom, hátha valakinek szüksége lesz rá, mert az állatkertből elszabadulnak a kollégisták: ha tigrissel találkozunk, s ő rossz néven veszi a közeledésünket, úgy a mindig nálunk lévő bambusz bottal az orra hegyire kell koppintani, az orrszarvú elől pedig vagy fára kell mászni, vagy cikk-cakkban kell előle futni.
Délután megnéztem ahogy az elefántokat fürdetik, vagy inkább ahogy ők fürdetnek turistákat. Később olyat tettem, amire évek óta nem volt példa, kerékpárra ültem és elkerekeztem az elefánt nevelőbe, ahol a bébi elefántok vannak. Nemrég születtek ikrek, nagyon aranyosak.
Másnapra maradt a túra elefántháton. Itt már tényleg láttam orrszarvút, de mivel az elefánt nagyobb nála, nem támadja meg. Aztán a folyóparton kint sütkéreztek a krokodilok. Két méretes példányt is volt, mindkét itt honos fajtából.
Még előző este egy utazási irodában leszerveztem az utat az indiai határhoz, Kakarbhittához. Ehhez hosszában át kell utazni a fél országon, ami ismerve az itteni sebességeket, útviszonyokat, nem lesz egyszerű feladat. Azt tudtam, egy előző beszélgetésből, hogy az úton Kakarbhitta felé, a monszun alatt kb 2-3 hónapja a víz elmosott egy hidat, szóval azon hajóval kell átkelni, utána buszt váltani. Azt tudni kell még hozzá, hogy itt ahányszor buszt váltasz, fizetni kell. Szóval megkérdeztem az utazási irodában, mennyi lesz a jegy? Mondtak egy összeget. Rákérdeztem kétszer, hogy még milyen egyéb költség van? Azt mondták, fizetni kell még a hajóért. Mennyit? Mondtak egy összeget. Azt már alapból nem hiszem el, mikor valaki más bizniszéről mondanak árakat. Még egyszer rákérdeztem, hogy akkor ez a jegy a határig szól, s benne van az árban a másik busz ára is? IGEN. Hangzott a válasz. Nem hittem, el, de mindegy, az időpont nekem jó volt, aztán majd megoldom valahogy. Délután indultam el Saurahaból kordéval a bekötőútig, ahol a buszra kell felszállni. A busszal 12 óra zötykölődés után, nem sokkal hajnal előtt elértünk a folyóig, ahol kiderült, nem a hidat mosta el a víz, hanem az utat előtte és utána. Szóval buszról le. Innentől érdekes az ügy. Ugyanis korábban a Kathmandu-Kakarbhitta viszonylat a buszoknak volt biznisz. A monszun óta viszont dől a lé. Először fizetni kell, hogy egy életveszélyes bambusz hidacskán átkelhess egy vízzel borított területen. Úgy néztünk ki, mint a menekültek, amint a sötétben gyalogolunk a pusztában, csomagokkal, csak hogy elérjünk az ígéret földjére, s minden megállóban levesznek pénzzel. Aztán fizetni kellett a révésznek, meglepő módon annyit, amennyit Saurahaban mondtak. Itt értettem meg, miért van az, ha egy komp elsüllyed valahol délkelet-Ázsiában, százak halnak meg. Arra a kis lélekvesztőre, amin átkeltünk, s kb 20 személyes, kétszer ennyi embert zsúfoltak fel, plusz a csomagok. Utána jött az, hogy akkor most hogyan tovább. Ott álltak a buszok sorban, utasokra vadászva. Viszont nagyon sokat kértek. Még Saurahaban összetalálkoztam egy francia sráccal, aki ugyanezt az útvonalat választotta. Akadt egy helyi segítségünk, úgyhogy végül egy busz tetején utaztunk a legközelebbi városig, ahol volt tisztességes csatlakozás a határig. Érdekes volt a busz tetején. Nagyon jó a kilátás, friss a levegő, s szinte kényelmesebb, mint az üléseken, mivel nem európai méretre (igényre) szabták őket. A lábam egyszerűen nem fért el. A fura, hogy a helyiek nem sokkal kisebbek nálunk, mégsem szólnak soha egy szót sem. Gondolom, ez van, ezt kell szeretni. Kicsit hideg volt fent hajnalban, de elviselhető. Végül az utolsó buszváltással elértem a határra. Én voltam idén a 989-ik turista (az kb 3 turista/nap), szóval nincs túl sok munkájuk. Innen Darjeenling felé vettem az irányt.
Közlekedés
Első ránézésre teljes a káosz. Aztán mikor tisztul a kép, látható benne rendszer. A budapesti közlekedési morálhoz szokott ember nem érti, miért nem ölik egymást halálra. Nálunk egy itt teljesen egyszerű előzést, vagy besorolást minimum eltorzult fej, üvöltés, a másik összes felmenőjének felemlegetése, rosszabb esetben tettlegesség kísérne. A legtöbb, amit itt sofőrtől láttam, hogy egy nagyon pofátlan, erőszakos besorolásra kérdőn nézett a másik felé, aztán elnevette magát. Minden sofőrnek három keze és minimum négy szeme van, valamint a jármű karosszériája mintegy második bőrrétegként funkcionál, az érzékelők be vannak kötve az agyba. Bár az utcák többsége nagyon szűk, s kétirányú, a forgalom pedig erős, még sincs sok baleset, sőt még koccanás sem. A magyar sofőrök példát vehetnének az itteniek nyugalmáról. A távolságot egyébként órában, nem pedig km-ben mérik. Bárkit kérdeztem, milyen messze van ez, meg az, csak annyit mondott, x óra. Na jó, jó, de hány km? Azt sajnos nem tudják.
A buszokon két alapfelszerelésnek kell meglennie, hogy részt vehessen a forgalomban: a duda és a fék. Viszont a féket ki lehet váltani egy második dudával, amennyiben az dallamkürt. Ez természetesen nem igaz, de az igen, hogy a dudát folyamatosan nyomja az összes résztvevő, így nappal a város borzalmasan hangos.
A távolsági buszokon van tolató- és oldalradar. Ez annyit jelent, hogy a személyzet 4 fő: 1 sofőr, 1 pénzszedő és mindenes, valamint 2 radar, akik fiatal srácok. Az a dolguk, hogy folyamatosan figyeljék az oldaltávolságot, mennyire fér el a busz. Meghatározott tempóban ütögetik a busz oldalát, ha van hely, lassabban, ha kevés, gyorsabban.
Más
Két megdöbbenés is ért Kathmanduban:
- kapható az összes fajta (töltetlen) Tibi csoki,
- a kis hátizsákomnak gyárilag van esővédő huzata (egyszer már vettem rá, azt elhagytam, itt akartam venni megint egyet, amikor az eladó srác laza mozdulattal elhúzott egy zippzárat, s lám ott lapult az öt éve kibontatlan huzat…)
Az útikönyv szerint a maoista lázadók sok helyen veszélyeztetik az utazást, túrázást. Ez időközben megváltozott, mert 7-8 hónappal ezelőtt választások voltak és ők is bekerültek a kormányba. Előtte azért harcoltak, hogy a népnek jobb legyen. A népnek azóta sem jobb, de legalább nekik igen. Persze lehet, hogy ők úgy gondolták, ők a nép.
A tinédzser fiúk 50%-a Avril Lavigne pólót hord. Két lehetőség jutott eszembe:
- Kínában tömegtermelés volt és egy nagyobb szállítmányt visszamondtak, mert nyugaton már nem annyira menő, s a környező országokban dobták piacra anyagárban (ha ez igaz, még rengeteg ilyennel fogok találkozni),
- a helyi fiúknak ő testesíti meg a fehér női szépségideált (ajaj).
Azt olvastam, hogy Nepálban három nagy vallás van: hinduizmus, buddhizmus és turizmus…
Biztos vagyok benne, hogy Lhasaba nem fogok menni. Ugye megvan a kép a Potala palotáról? Gyakorlatilag az összes kép kettő nézőpontból készült. S hogy miért? Mert Lhasa, mint Tibet központja, egy ronda nagyváros, semmitmondó házakkal, iparteleppel, raktárakkal! Láttam egy panorámafotót, melyet az egyik hegytetőről készítettek, s látható a teljes város. Középen kis vörös foltként ott a palota, de a többi illúzióromboló. Ez a kép errefelé nagyon népszerű, mindenhol látható. Aztán arra is gondoltam, hogy ezt a képet a kínai kormány készíttette, hogy elvegye a nyugatiak kedvét a beutazástól. Természetesen ezzel azokét nem sikerül elvenni, akik tüntetni mennek oda.
