Az utóbbi két hétben nem sok minden történt velem. Sokat olvastam korábban más utazóktól arról az érzésről, ami úgy a harmadik hónap táján éri el az embert, eltelik élményekkel, látnivalókkal, besokall. Azt hittem persze, hogy ilyen nincs, ilyen nincs... és mégis van!
Csak üldögéltem a szálláson, ami egyébként nagyon barátságos hely, s próbáltam kitalálni, mi legyen. Nagy nehezen rászántam magam egy rövid túrára, elmentem megnézni a Pinatubo vulkánt, ami néhány órányira van Manilától. Vagyis csak szerettem volna, mert nem sikerült. Azt a szomorú dolgot érdemes tudni a helyről, hogy amikor 1991-ben kitört, rengeteg ember meghalt a környéken, s a szentként tisztelt hegyre azóta másként gondolnak. Az volt a terv, hogy nem bízom a dolgot ügynökségre, hanem ahogy korábban is mindig, én intézem a dolgokat. Sajnos a hely kifogott rajtam. Ott voltam a hegy lábánál, de nem sikerült megmászni. Kénytelen voltam visszafordulni Manilába.
Aztán pár nappal később megint útra keltem, irány Észak-Luzon. Nagyon szép helyek vannak a Cordillerában, a sziget belsejében. Az első célpont Kabayan, ahol többszáz éves múmiák vannak tömegével. A Fülöp-szigetekkel alapvetően egy baj van, nagyon nehézkes a közlekedés (mondjuk, hol nem…). A mindössze 250 km megtételéhez két nap kellett. A Manila-Baguio közötti kevesebb, mint 200 km-t a busz szinte szárnyalva, öt óra alatt tette meg. Innentől azonban jöttek a szokásos akadályok. Aznap már nem volt busz tovább, ezért ott kellett aludnom. Aztán reggel ki a buszpályaudvarra, de az első és jó eséllyel egyetlen délelőtti busz 10-kor indult. A maradék 50 km-re az útidő újabb öt óra, s hipp-hopp, már ott is voltam. A múmiák egyébként még a spanyolok előtti időből származnak. Ezt a tartósítási módot aztán a hódítók betiltották. Egész jó állapotban vannak, már amennyiben egy halom csontra ráaszott barnás papírszerű csomag jó állapotúnak nevezhető. A környéken három helyen lelhetők fel. Az egyik a helyi múzeum, ide egy példányt költöztettek, a többiek környékbeli barlangokban vannak. Mivel nem szándékoztam még egy napot itt tölteni, csak a közelebbihez gyalogoltam el. Ekkor újabb bizonyítást nyert az a teljes Ázsiára igaz bölcsesség, hogy:
1, fogalmuk nincs az idő mibenlétéről,
2, nem tudják/merik azt mondani, hogy nem tudják.
Konklúzió: mindig van egzakt válasz a feltett kérdésre, még akkor is, ha az még köszönő viszonyban sincs az igazsággal. Amikor megkérdeztem a szállásadó (világ életében itt élő) helyit, hogy mennyi idő elgyalogolni a közelebbi barlangig, azt mondta, fél óra. Nos a valóság két és fél óra! Emiatt majdnem lekéstem az utolsó buszt. Mák, hogy jött egy teherautó, ami visszavitt a faluba. Mindamellett itt találkoztam azzal a meglepő dologgal, ami fontos jellemzője az országnak: a busz nem jött pontosan (ez a fontos jellemző), hamarabb jött és indult is (ez a meglepő), s kis híján lemaradtam róla, miközben békésen teáztam. Újabb kellemes órák teltek el rázkódással, az ülés pedig majdnem összeszakadt alattam. Baguioban döntenem kellett: megnézem a banauei teraszos rizsföldeket, vagy a még északabbra lévő, spanyol hangulatú Vigant. A válasz könnyű volt, mert most pont semmit nem lehet látni a rizsföldekből, lévén vetési időszak van, plusz csupa felhő minden, állandóan lóg az eső lába. Szóval irány tovább északnak. Nem bántam meg. Viganban ért a három napsütéses nap egyike. Meg is lepődtem a dolgon. Annyira, hogy gyorsan be is borult…
Ford Fairlane mit mondana erre?
Vigan belvárosa azon kevés fülöp-szigeteki város egyike, ami megúszta a 2. világháború bombázásait, azért van ilyen jó állapotban.
Itt ért egyébként a legszürreálisabb kaland. Az útikönyv említi az 1657-ben épült kerületi börtönt. Gondoltam megnézem. Odasétáltam, csináltam néhány képet. Ekkor az egyik ott lézengő megkérdezte, mit keresek? Ó, én csak körül szeretnék nézni. Beinvitált a belső helyiségekbe, csak annyit kért, fényképet ne csináljak. Ha nem, hát nem. Vannak múzeumok, ahol nem lehet, ez van. Bent hatalmas tömeg volt, ami furcsa volt. S mindenki nyakában egy kis műanyag lap. Ekkor esett le, hogy ez egy ma is működő börtön, s én épp az elítéltek között sétálgatok. Az egyik viccesen megjegyezte, nyugodtan maradjak, ha tetszik…
Mivel annyira azért nincs itt sok látnivaló, az éjszakai busszal visszamentem Manilába. Ezzel ért véget a fülöp-szigeteki kaland. A cetcápákat meg csókoltatom…
Más:
Az ország a legnagyobb felvevőpiaca az érintésveszélyes kínai karácsonyi égőknek. Nem is igazi háztartás az, ahol nincs belőle legalább 20 m.
A karácsonyi időszak kb szeptemberben kezdődik, majd rögtön utána a Húsvét jön. A nyári időszakot mindenféle egyéb ünneppel töltik ki.
Minden filippino (főleg ha hímnemű) úgy gondolja, hogy baromi jó hangja van. Ez annyit tesz, hogy a hihetetlenül népszerű karaoke, amit néha videokenak is hívnak, úton-útfélen szól, s legyen bármilyen napszak, valaki kornyikál.
A helyiek dobogós helyen végeznének a ki csinál magából nagyobb hülyét című tv-s produkcióban. Valószínűleg az aranyérmet az amerikaiak vinnék a Jerry Springer showval. Utánuk szoros verseny van, a befutók: Fülöp-szigetek, Magyarország, Japán.
Az ország nem is igazán Ázsia. Az eddig megismert országoktól eltérően, a spanyol, majd az amerikai kultúra jóval erősebben beépült a népbe, mint máshol.
A nyelvben nagyon sok spanyol szó maradt meg. Ami viszont egyre idegesítőbb, úgy használnak angol szavakat a hétköznapi nyelvben, hogy valószínűleg van saját szavuk rá, így mégis menőbbnek érzik magukat.
A reptéren külön sáv van a külföldön munkát vállaló filippinóknak. Ez nem is csoda, tekintve, hogy az ország 12%-a (10 millió ember) külföldön dolgozik. Az ő hazaküldött pénzük adja egyébként a nemzeti össztermék egészen jelentős részét.
Az amerikai követségnél külön sáv van a luxushajókon munkát vállaló filippinóknak.
Szinte mindenki beszél angolul. A szinte, tényleg a nagy többséget jelenti, az emberek 80%-a!
Itt találkoztam eddig a leghülyébb elnevezéssel: Kelvinátor, ami egy légkondi márka.
Az országban a két legfontosabb intézmény a Megvesztegetésügyi Minisztérium és a mellette működő Korrupció Vizsgáló Hivatal. Nem elhanyagolható szempont, hogy mindkettőben ugyanazok az emberek ülnek. Ugye ismerős valahonnan?
A legkevesebb trükkel itt próbálkoztak a taxisok. Az alapvető, hogy itt is bepróbálkoznak, de három hónap Közép- és Dél-Ázsia után ezek már lepattantak rólam és simán kinevettem őket. Sokszor meg is álltak az első próbánál, s bekapcsolták a taxiórát, nem forszírozták a fix meg a szpesöl tarifákat. Ha meg mégis, kiszálltam és útjára engedtem őket. Biztos fog magának madarat.
Közlekedés:
Pár sort már írtam a buszokról. Mivel az ország kissé szétdarabolt, komoly szerep jut a repülőknek és a hajóknak is. Rengeteg légi járat van, a hajók pedig számtalan formában, méretben és sebességgel szántják a tengert. Településen belül a két legjellemzőbb eszköz a jeepney, ami valahol a 2. világháborús amerikai jeep és a minibusz között van. Többnyire fix útvonalon mozog, bárhol fel és le lehet rá és róla szállni. Olcsó, bár nem túl kényelmes, főleg amikor csúcsforgalomban a 15 férőhelyre 30 ember plusz a csomagok, meg még néhány háziállat zsúfolódnak be.
A másik a tricikli, ami egy motorhoz rögzített, 2-3 ülőhelyes oldalkocsi. Halálosan közlekednek, szó szerint rettegtem néha.
Étel:
Ezt legjobban egy szóval tudom jellemezni: szörnyű! Alapvetően hús-hússal. A kedvenc a disznó, minden formában. Az itt töltött közel egy hónapban egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor ettem finom helyi ételt. Ez akkor is igaz lenne, ha nem lenne meg az összes ujjam… Az egyik finom ételbe rögtön első nap sikerült belefutni Donsolban. Bicol expressnek hívják, sült disznóhús chilis kókusztejben.
Nemzeti kedvencek a végeláthatatlanul sorjázó gyorséttermek. Erős a gyanúm, hogy Hong Kong és New York után Manilában a legmagasabb az 1 km2-re eső McDonald’s-ok száma. A helyi verzióból, a Jollibeeből legalább ilyen sok van, plusz a rengeteg mutáció.
A chicken maminak semmi köze a tyúkanyóhoz, a tapsilognak pedig a nyúlhoz. Előbbi csirkés tésztaleves, utóbbi pedig sült marha rizzsel és tojással.
