Hosszú idő után végre elkezdődött a tényleges szervezése az útnak.
Az elmúlt 8 hónapban sokat tervezgettem, számtalanszor kijelentettem, hogy most már aztán tényleg indulok hamarosan, de mindig máshogy alakult. Persze tudom én, hogy a döntés mindig az én kezemben van, így csak magamra mutogathatok, hogy még mindig itthon vagyok.
Szóval az elmúlt időszakban a legfontosabb lépéseket tettem meg, hogy közelebb kerüljek az induláshoz. 2 héttel ezelőtt elmentem az Országos Epidemiológiai Központba, hogy a még hiányzó, sárgaláz elleni oltást beadassam. A többi már korábbról megvolt, bár a tífusz ellenit megismételték, mert az túl régen volt.
Ezzel kezdődött, s folytatódott az első repjeggyel. Terveim szerint Ankarában kezdem, július végi indulással, s onnan keletnek. Pontos útitervet nem készítek, csak hozzávetőlegesen tervezem meg, merre menjek. Azt döntöm csak el, mit szeretnék látni, a többi ahogy jön stílusban.
Eleinte mindenki meglepődött, mikor bejelentettem, hogy akkor most nem 3-4 hétre tűnök el, hanem kicsit hosszabbra. Volt aki konkrétan azt hitte, megbolondultam, hogy feladom a cégem, a munkám, stb... Persze aki érezte már az utazás izgalmát, annak nem volt kérdés.
Szóval útikönyveket kaptam és vettem, blogokat, országleírásokat olvastam, pénzügyeket intéztem, hogy a fedezet meglegyen.
Aztán kedden irány Bécs, hogy az első vízumot, amit nem lehet útközben beszerezni, elintézzem. Az ázsiai országok közül nincs mindegyiknek követsége Mo-on. Az örmény, türkmén, üzbég, tadzsik, kirgíz vízumért Bécsbe kell utazni.
Az első a tadzsik vízum. Az ügyintéző rendes, de arra a kérésre, hogy lehetne-e 4 napos ügyintézés helyett mondjuk most megkapni a vízumot, elég furán néz és kijelenti, hogy 4 nap, pont. Ezekkel a vízumokkal csak egy baj lesz, hogy heti rendszerességgel Bécsbe kell majd utazni, úgyhogy valószínűleg a vonat mellett döntök, az jóval olcsóbb, mint kocsival.
